3. rész – A testvéri szeretet
Anya a jobb
oldalamon, apa pedig a balomon állt mikor a Julliard képviselői elmondták, hogy
felvételt nyertem az iskolába. Anyu egy picit el is pityeredett, drága édesapám
szemében pedig a büszkeség csillogott. Én csak megilletődve álltam ott és mikor
kellett bólogattam.
- Meglepett minket mikor végül a
zongora mellett döntött. – pödörgette a bajszát mosolyogva Mr. Brown a
bizottság vezetője. Úgy az ötvenes végei felé járhatott, alacsony köpcös úr. A
feje teteje kopasz volt, ám hosszú ősz tincsei a válla alá értek s a szakálla
se volt épp apró.
- Emiri szereti a váratlan
fordulatokat. – mosolygott zavartan anyu. – De egyébként nagyon fegyelmezett és
szorgalmas lány.
- Igen dicséretre méltóak az
eredményei. – mondta Adam Smith, aki a 3 férfi közül a legfiatalabb volt. Nem
lehetett több 25-27 évesnél. Rövid fekete haja jól fésülten simult a fejéhez,
ellipszis alakú szemüvegén pedig megcsillant a fény. A kezében egész végig egy
mappát szorongatott.
- Köszönöm! – válaszoltam rezzenéstelen
arccal és bólintottam egy egész aprót.
- Itt vannak a tájékoztatók. –
nyújtott át nekem egy A4-es borítékot Mr. Hoffman. A harmincas évei közepén
járhatott, sűrű barna haja és zöld szeme jól mutattak együtt a kedvesnek tűnő
arcával.
- Nos, azt hiszem, mi indulunk. –
nézett a másik két férfira Mr. Brown.
- Köszönöm, hogy meghallgattak! –
mosolyodtam el illedelmesen mikor kezet ráztam velük.
- Öröm volt meghallgatni a
játékát. – válaszolta Adam. – És örülök a találkozásnak.
- Részemről a szerencse! – mindig
is úgy neveltek, hogyha elő kellett vennem az illedelmesebb modoromat, akkor a
tökéletesnek mutasson. Már nagyon sok ember előtt megjátszottam az udvarias jó
kislányt, de ezzel a fiúval szemben nem kellett.
Miután
elköszöntünk a Julliardos bizottságtól visszamentünk a parkolóba ahol Yamada várt
ránk egy fiúval. A srác jóval magasabb volt a nővéremnél és valami
eszméletlenül vékony. Fekete haja az égnem állt. Bevallom, első gondolatom az
volt: hogy állítja ezt be minden reggel? Aztán ahogy tovább szemléltem a furcsa
idegent egyre ismerősebbnek tűnt. Az arcát nagy napszemüveg fedte, a bal
kézfején egy csontvázas tetoválás, a körmei pedig feketére lakozva és a
végeiken fehér sáv.
- Sziasztok! – köszönt a nővérem
boldogan. Az a mosoly, azok a csillogó szemek… Le se tagadhatta volna az
érzéseit. – Anya, apa, Emiri. Szeretnék nektek bemutatni valakit. Ő itt a
barátom Bill.
- Jó napot kívánok! – köszönt és
kezet rázott anyuékkal. – Bill Kaulitz Trümper vagyok.
- Takamoto Miyagi. – mutatkozott
be apa.
- Samanta Miyagi. – üdvözölte őt
anya.
- Emiri Miyagi. – ráztam vele
kezet.
- Nagyon örvendek! – Bill mosolya
rendkívül élettel teli volt. Meglepődtem rajta, mégis olyan jó érzés volt
látni. – Egy igazi élő ember. –
gondoltam.
- Bill csatlakozhatna hozzánk az
ünneplésben? – fonta kezeit kedvese karjára Yamada.
- Igazán nem akarok zavarni! –
mentegetőzött udvariasan.
- Jaj, ne butáskodj! – legyintett
anya.
- Jó lenne, ha te is ott lennél.
– mosolyogtam. Volt valami a kisugárzásában, ami nem hagyott nyugodni, hagyni.
- Látod? – a nővéremnek szinte a
füleiig ért a mosolya. – Mondtam, hogy nem lesz itt semmi gond.
- Látom. – tette Yamada kezére az
övét és mélyen a szemébe nézett, mire a testvérem elpirult. – Csak egy percet
kérek! Felhívom í bátyámat.
- A kocsinál megvárunk. –
biccentett apa, Bill pedig kicsit eltávolodott tőlünk.
- Menjetek csak előre, majd mi
utánatok megyünk. – mosolygott Yama.
- Biztos? –anyából ismételten
előtört a „féltő szülő”.
- Persze!
- Akkor az étteremnél
találkozunk. – intett apa, Bill pedig viszonozta a gesztust.
- Kedves fiúnak tűnik. – mondta
anyu mikor már az autóban ültünk.
- Remélem vigyázni fog a mi kis
szemünk fényére. – tette hozzá apu.
- Tele van pénzzel. – bámultam ki
az ablakon.
- Emiri! – dorgált le anya. –
Hogy mondhatsz ilyet? Azt hiszed a nővéred…
- Nem hiszem, hogy csak a pénze
miatt van vele. – feleltem egykedvűen, bár szimpátiát éreztem Bill iránt. –
Csak tudjátok elég sokat hallottam már erről a fiúról.
- Ismerős volt az arca. –
gondolkodott el apa. – Nem valami műsort vezetett régen?
- Nem. Ő egy énekes. A Tokio
Hotel frontembere.
- Valóban? – lepődött meg apu. –
Remélem azért nincs semmi rossz szándéka Yamadával.
- Nem minden ember egyforma.
- Az ebéd alatt majd
összeismerkedünk vele. – zárta le a témát anya.
- Igazad van drágám! – mosolygott
rá apa.
Belesüppedtem
az ülésbe és csak néztem az elsuhanó táját, mindaddig, míg egy fekete audi el
nem robogott mellettünk. A vezető oldalon le volt húzva az ablak, így láthattam
a sofőrt. Egy másodperc, körülbelül ennyi ideig láthattam az arcát, de annyi
idő bőven elég volt, hogy az elmémbe zárjam. Gyerekesen férfias arc, fekete
afrofonatok, nagy napszemüveg a kezében pedig cigaretta, aminek megcsapott a
füstje. Anyám soha nem dohányzott, apa viszont rendszeresen. Akkor szokott rá
mikor 9 éves koromban Japánba költöztünk, apa édesapját meg kellett műteni és
mivel a nagyi is elég öreg volt, a szüleink úgy határoztak, hogy letelepszünk.
Én ennek csak örülni tudtam mivel ezelőtt jó, ha félévente láttam a
nagyszüleimet, akiket nagyon szerettem. Ám a költözés nem volt zökkenőmentes.
Bár beszéltem valamennyire japánul még koránt sem lehetett tökéletesnek mondani
sem a szókincsemet se a kiejtésemet, így keményen meg kellett küzdenem a
nyelvvel és azzal, hogy félig amerikai létemre befogadjanak. Bár első ránézésre
szerintem teljesen átlagod japán kinézetem volt az átlagemberek szerint, az
alapos szemlélődő mégis felfedezett rajtam pár olyan dolgot, ami alapját
szintén látszott, hogy nem vagyok teljesen „húzott szemű”. Az egyik ilyen „jel”
a bőröm volt. Sokkal könnyebben bebarnultam és tovább megmaradt a színem, mint
más osztálytársaimnak. Egyesek szerint a bőröm is simább volt, ráadásul a hajam
sokkal fénylőbb, bár én ezeket soha nem vettem észre.
Vágytam rá,
hogy befogadjanak, de nem akartam miattuk megváltozni. Az első hónapokban nagyon
nehéz volt, aztán egy nap sikeresen nekimentem egy rettentő helyes fiúnak és
amekkora szerencsém volt seggre estem. Felsegített és meghívott egy kólára.
Érdekes volt tőle ez a hirtelen érdeklődés irántam mivel ő volt a suli
legnépszerűbb sráca én viszont csak az új lány, aki csak órákon vette ki a
fülhallgatót és folyton a kottákat leste. Végül kiderült, hogy Misaki nagyon
jól beszél angolul így könnyebben meg tudtam magam értetni vele.
Elmerengésemből végül az rázott fel, hogy anya megfogta a karomat.
- Megjöttünk szívem! – mosolygott
kedvesen.
- Oksa! – bólintottam és
kiszálltam. – Ó drága Nap, áldom éltető sugaraidat! – nyújtózkodtam.
- Milyen költői vagy ma hugi. –
mosolygott rám Yamada.
- Csak boldog. – mosolyogtam
vissza. – Örülök annak, hogy te is örülsz.
- Waó! Ti olyan jó testvérek
vagytok. – szólt közbe meglepetten Bill mire Yama és én felnevettünk. – Most mi
van? Valami rosszat mondtam?
- Ugyan! – legyintett apa mikor
mi karöltve elindultunk befelé. – Néha mi sem értjük a lányainkat. – mosolygott
és követtek minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése