2. rész – Hangjegyek a szívemben
Aznap este
nem aludtam valami jól. Ez számomra is furcsa volt. Bár minden fellépés előtt
izgultam, ez az alvásban sohasem akadályozott meg. Végül olyan hajnali 4 körül
meguntam az álmatlan forgolódást. Felvettem a papucsom, és úgy ahogy voltam,
egy pólóban és egy igen rövidnadrágban, lementem a hátsókertbe. Leültem az
egyik hintába, amit az előző tulajok hagytak ott, és elkezdtem lökni magam,
közben pedig dúdoltam. Egy régi dal volt az, aminek a szövegére már nem egészen
emlékszem. Még nagymama énekelte nekem kiskoromban a viharos éjszakákon mikor
féltem.
Igazság
szerint nagyon is hiányoztak, különösen nagyi, aki alig 2 éve halt meg. A
temetés után apa és anya rögtön elkezdtek új állást keresni Amerikában, de csak
közel egy év után tudtak elhelyezkedi. Akkor költöztünk Palms Spingsbe, majd
Yamada modellkarrierjének „hála” Los Angelesben kötöttünk ki. Az első
hónapokban még reménykedtem benne, hogy esetleg egyszer visszaköltözünk New
Yorkba. Ott születtem, és az volt az egyetlen hely Amerikában, amit az
otthonomnak mondhattam. Az angyalok városában elveszettnek, reményvesztettnek
és szerencsétlennek éreztem magam. Olyan embernek, aki csak sodródik az árral
és várja, hogy megtörténjen vele az élet.
Ahogy a
gondolataimba merültem, hirtelen eszembe jutott egy dal, amit nem olyan rég
hallgattam az interneten. Mikor megláttam a címét, elmosolyodtam. Strange,
különös. El sem tudtam képzelni, hogy ki adhat ilyen címet egy dalnak. Először
azt hittem valami goth együttes, de a gondolatot gyorsan elhessegettem a
fejemből és inkább csak élveztem a számot. Gyönyörű volt és szívhez szóló.
Szívem szerint ezt a dalt játszottam volna az aznapi hangversenyen, de inkább
maradtam Mozart 22. szonátájánál. Hogy miért, azt magam se értettem.
Legegyszerűbben úgy tudnám magyarázni, hogy az elvárások miatt. Nagy teher volt
a vállamon. A Julliard-tól jöttek zenei vezetők, akik engem és másik 2 diákot
figyeltek. Végigfutott az agyamon, hogy lehet emiatt nem tudtam aludni, de
rettentő kicsi esélyt láttam erre.
Szerettem
volna a Julliard-ra járni. Nagyon jó iskola volt különösen a tehetséggondozás
terén. Ráadásul otthagyhattam volna Los Agelest, ami különösképp vonzóvá tette
az új helyzetet. De számomra rendkívül távolinak tűnt a hely és az egész közeg.
Az ottani diákok nagy része inkább tűnt robotnak, mint táncosnak, színésznek
vagy zenésznek.
- Emiri. – tette a vállamra a
kezét apa, amitől kissé megijedtem. – Minden rendben?
- Persze. – bólintottam és
elmosolyodtam.
Apa arcán is
megjelent egy mosolyszerű rezdülés. Ő már csak ilyen volt. Sokkal kimértebb,
mint anya, vagy bárki, akit addigi életemben megismertem. Magas alakja
tiszteletet parancsolóan tornyosult mellettem. Nagy hideg keze pedig még mindig
a vállamon pihent. Barna szemei akár csak Yamadaé, céltudatosan csillogtak,
mindig tökéletes haja pedig akkor kissé kócosan állt. Pizsamában, köntösben és
papucsban volt. Az elmaradhatatlan cigaretta pedig a szájában lógott.
- Izgulsz a mai nap miatt, ezért
nem tudsz aludni igaz?
- Nem vagyok benne biztos. –
löktem magamon pár aprót. – Szeretnék a Julliard-ra járni, de az lenne a
legjobb, ha visszaköltöznénk Tokióba.
- Kicsim. – sóhajtott apa. –
Tudom, hogy hiányzik a nagypapád, de nekünk már itt kell boldogulnunk. Ráadásul
sokkal jobb az oktatás is.
- Igazad lehet. – sóhajtottam.
- Itt hagyhatlak?
- Nem ugrok a tengerbe, ha erre
gondolsz. – vetettem oda egy mosolyszerű grimaszt.
- Rendben. A hangversenyen
találkozunk. – nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Rendben. – bólintott, majd
visszament a házba készülődni az aznapi munkához.
Én ismét csak
a kusza gondolataim rabjává váltam, míg nem arra eszméltem, hogy a bal
csuklómat nézem. A hegek lassan már elmúltak, de a szívemben tátongó sebek még
a helyükön voltak. Felsóhajtottam és az ujjamat lassan, óvatosan végigfutattam
a hegeken, mintha csak a hegedűn játszanék. Bár már lassan 2 évesek lettek még
mindig erősen látszottak.
- Ha az élet citromot ad csinálj
limonádét. Ha az élet hegeket csinál, akkor te készíts belőle emlékeket. – egy
nagyot löktem magamon és behunytam a szemem. Újra kisgyereknek éreztem magam,
oly önfeledtnek, gondtalannak és boldognak.
- Emiri! – hallottam meg végül
anyu hangját, ami rögtön visszarántott a realitás küszöbére.
- Tessék? – fordultam hátra.
- Gyere reggelizni! – azzal
eltűnt az ajtó mögött. Felkászálódtam a hintából és lassan becsámborogtam a
házba ahol Yamada már reggelizett anya pedig palacsintát sütött.
- Anyu… - szólaltam meg halkan.
- Tessék kincsem? – mosolygott kedvesen
és egy pillanatra rám nézett majd újra a serpenyőt helyezte figyelme
középpontjában.
- Valamikor nem csinálnál olyan
igazi japán reggelit? – emeltem fel féltve a pillantásom, mire anyu és a
nővérem is rám meredtek, majd újra a maguk dolgával foglalkoztak.
- Az nagyon sok idő kincsem. –
zárta el a gázt anyám és az asztalra téve a palacsinát ő maga is leült.
- Szeretném megtanulni, hogy
kell. – szedtem a gőzölgő nyalánkságból és megkentem őket mogyoróvajjal.
- Talán majd egyszer. – mosolyog
anya. – Ha a Julliardra fogsz járni nem, lesz időd ilyenekre.
- Még nem biztos, hogy oda fogok
járni. – tettem le az evőeszközöket.
- Remélem, felvesznek. – kortyolt
bele a kávéjába Yam.
- Ma ott leszel? – pillantottam
rá félve.
- Igen. – elmosolyodott azzal a
tipikus, betanult, modell mosolyával. – A drágámnak valami dolga lesz, úgyhogy
szabad vagyok mára.
- Köszönöm! – mosolyodtam el
halványan.
A reggeli
hátralévő része csöndesen telt. Bár Yamada és anya néha-néha mondtak valami
egész átlagos dolgot, az időjárásról meg hasonlókról. Véleményem szerint csak
meg akarták törni az éppen beállni készülő csendet. Mikor Japánba költöztünk az
addigi jó kapcsolatunk kicsit megromlott a szüleinkkel. Úgy éltünk, mint valami
tökéletes japán család, senki nem mondta volna meg, hogy azelőtt Amerikában
laktunk. Az évek során végül szinte teljesen elhidegültünk egymástól, ám mikor
ismét a kontinensre érkeztünk, anya és apa próbáltak jobb kapcsolatot
kialakítani velünk. Nos, ez nem egészen sikerült. Yamada nagyon jól fogadta a
közeledést, én viszont még mindig a csigaházamban csücsültem és csak vártam.
A reggeli
után felsiettem a szobámba és még egyszer eljátszottam a darabot, majd
tüzetesen átvizsgáltam a hegedűmet. Kicsit megtörölgettem majd az ágyamra
helyeztem a tokot. Mikor már teljesen kész voltam az indulásra leültem az
ágyamra és csak néztem a hangszert. Oly gyönyörű egy hegedű. Lágy élek, fényes
test és csengő dallamok. Annyira gyönyörű én mégis utáltam, gyorsan előkerestem
a telefonomat, majd váltottam pár szót a koncert szervezőjével, aki bár
meglepődött mégis beleegyezett a változtatásba.
A beszélgetés után már nyugodt
szívvel lépkedtem lefelé a lépcsőn. Anyuék már kész voltak és csak rám vártak.
- Hol van a hegedűd kincsem? –
lepődött meg anya.
- Ms. Flecher azt mondta majd ott
kapok egy profit. – válaszoltam teljesen rezzenéstelen arccal.
- Rendben. – bár láttam anya
szemén, hogy furcsállja a dolgot, de beletörődött és elindultunk.
Egész után a
kottákat tanulmányoztam. Bár már kívülről ismertem a darabot mégis megnyugtató
volt a kis hangjegyek játéka a papírlapokon.
Én voltam
aznap az utolsó fellépő. Igazság szerint magam sem értettem miért raktak ilyen
hátra, de nem is zavart. Bárvolt egy olyan érzésem, hogy a Julliardos fickókat
kicsit frusztrálja a dolog, de nem érdekelt. Ha annyira meg akarnak hallgatni,
akkor várniuk, kell. Mikor végre az utolsó előtti fellépő is lesétált a
színpadról, Ms. Flecher újra a mikrofon elé állt.
- Köszönjük az eddigi figyelmet.
És most következzen Emiri Miyagi aki egy zongoradarabot ad elő. Mad World. – a
közönség tapsolt én pedig lassú, szép lépésekkel a hangszer felé vettem az
irányt. Leültem, az ujjaimat elhelyeztem a billentyűkön és játszani kezdtem. A
zene átjárta az egész testemet. Behatolt a tudatomba és minden mást kikapcsolt.
Akkor csak én voltam és a zongora, nem érdekeltek se a szüleim, se az, hogy
Yamada ennyi idő tán újra egy hangversenyen lát, a Julliardos bizottság meg
végképp nem. Akkor csak nagyinak játszottam és nagypapának. Bár ő nem volt
jelen, de a nagymamám ott ült mellettem és figyelte minden mozdulatomat. Akkor
még csak ők ketten számítottak nekem, s nem hittem volna, hogy az előadás alatt
valaki ott ül a sorok között és szinte megbabonázva nézi a játékomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése