4. rész – Élni való életem
- Mikor fogsz kezdeni? – érdeklődött Yamada
miközben az ebédre vártunk.
- Május negyedikén. – válaszoltam miután letettem
a villámat, amivel addig „játszottam”.
- De hát az már csak alig egy hét. – döbbent le
nővérem.
- Tudom. – bólintottam. – De minden második
hétvégén haza fogok jönni. – Yama csak fintorgott.
- Azért hiányozni fogsz. – ivott bele az
ásványvizébe.
- De remélem, előtte azért eljössz hozzánk. –
mosolygott Bill. – És önöket is várjuk. – fordult a szüleinkhez. – A szüleim a
hétvégén érkeznek. Németországból repülnek el hozzánk látogatóba és szeretném
bemutatni nekik Yamadát és önöket. Na és persze téged is. – kacsintott rám mire
én elpirultam.
- Óh! – lepődött meg apa.
- Köszönjük a meghívást! – válaszolt anya mosolyogva.
- Emi… - szólalt meg halkan a nővérem.
- Tessék? – kérdeztem kissé meglepetten.
- Hogy-hogy zongoráztál? Mármint nagyon szépen
játszottál meg minden, de én azt hittem a hegedűt akarod majd előnyben
részesíteni a tanulmányaid során.
- Soha nem szerettem a hegedőt. – válaszoltam
szórakozott mosollyal az arcomon.
- Komolyan? – anya nem hit a fülének.
- De hát kislányom! Olyan szépen hegedültél
mindig is.
- Attól még soha nem szerettem.
A
beszélgetésnek ezen része abbamaradt ugyanis a pincér kihozta az ebédünket.
Utána pedig már Yamada és Bill volt a téma. Anyuék mindenfélét tudni akartak
róla, én pedig csak mosolyogtam és ha az volt helyeseltem vagy megráztam a
fejem. Nem éreztem kötelességemnek, hogy előrébb vigyem a beszélgetést. Ők
tökéletesen elvoltak én pedig örültem, hogy a nővérem boldog. Igazság szerint
magamnak sem mertem volna bevallani, de az agyam hátsó részében mindig ott
motoszkált annak a férfinek az alakja aki elsuhant mellettünk az étteremhez
vezető úton. Sötét afrofonatai, egész picit barnás bőre, hatalmas napszemüvege
és a cigarettájának az illata. Olyan érdekes aromája volt. Kissé édeskés, mégis
olyan fullasztó. Nem igazán értettem mi tetszett meg abban annyira, hiszen
amúgy meg nem bírtam a cigarettát, mikor apa a közelemben dohányzott, én
rendszerint elmentem mert fulladoztam a füsttől, viszont annak a halált hordozó
nikotinnal felpumpált papír rudacskának az illata olyan csodás volt. Akár egy
nyári hűvös szellő…
- Emiri. – fogta meg a kezemet óvatosan anya mire
feleszméltem.
- Tessék? – néztem a kíváncsi arcokat.
- Bill azt kérdezte nem tudnál-e segíteni nekik.
– mondta apa rosszalló tekintettel.
- Bocsánat, kicsit elbambultam… - arcomon pír
suhant át, majd a szégyenlősség egy apró mosolyba váltott át. – Szívesen
segítek nektek ha tudok. De miről lenne szó? – vontam fel a szemöldökömet.
- A testvérem Tom szokta kreálni a zenei alapot,
de a zongora rész nem tetszik az egyik dalnál. Mikor Yamada említette, hogy
zongorázol, arra gondoltam segíthetnél nekünk. – furcsa volt Bill zavartsága. Bár
engem nem zavart, de érdekesen hatott egy felnőttől az ilyen zavart viselkedés.
- De szépen mondtad a nővérem nevét? – tátottam
el a számat, erre Yama erre csak mosolygott, Bill pedig még jobban zavarba
jött.
- Izé… köszi! – válaszolta a kis fekete énekes.
- Billnek tényleg nagyon szép a kiejtése, de
sajnos csak a nevek terén, ugyanis a köszönömöt még mindig nem tudja kimondani
japánul. – húzódott huncut vigyor a nővérkém arcára.
- Hé! – háborodott fel az említett. – Ezért még
kapsz! – húzta össze a szemeit, amiből gyorsan mosoly kerekedett, s végül már
csak mosolygott Yamadára, majd apró puszit nyomott a homlokára.
Az ebéd
hátralévő része is hasonló hangulatban telt mint azelőtt, ám én igyekeztem
jobban odafigyelni arra, hogy pontosan mi is történik. Nem azt mondom az első
téma nem volt érdekes, ám engem más izgatott, foglalkoztatott. Bár nem értettem
miért érdekel engem az a férfi, mert nyilvánvalóan érdekelt ha annyit járt
rajta az eszem, de ezt nem akartam bevallani magamnak. Hogy miért? Arról fogalmam
sem volt. Nem Misaki után vágyódtam, hisz akkorra már túltettem magam azon a
laza kis kapcsolaton, ráadásul ő 2 héttel a költözésünk után egy másik lánnyal
volt együtt. A gondolataim kuszák voltak ami kifejezetten zavart. Általában én
voltam maga a megtestesült nyugalom, higgadtság és ésszerűség, ám akkor
teljesen összezavarodtam, s ismét 9 évesnek éreztem magamat.
Olyan 3
óra lehetett mikor elindultunk hazafelé. Szó mi szó, eléggé meglepődtem mikor a
telefonom kijelzőjére pillantva, ez a kora délutáni időponttal találtam szembe
magamat. Akkor nyugtáztam magamban először a tényt miszerint: jó társaságban
gyorsan repül az idő. Hazafelé az autóban végig azon gondolkoztam mennyivel
másabban viselkedett anya, apa, Yamada na és persze én is. Ám, amíg ez neki
előnyükre vált, legalábbis szerintem, addig az én un szociális viselkedésemmel
szépen leírtam magamat. Ahogy az agyam ezen az eszmefuttatáson pörgött,
valahogy a tekintetem Yama, szépen ível arcára tévedt, aminek textúrája eléggé
meglepett. Azelőtt láttam már szerelmes felnőtteket, nem mellesleg emlékeztem
milyenek voltak a szüleink, a Japánba költözés előtt. Ám a testvéremen még
távolról sem lehetett, olyan vagy akár csak hasonló jeleket sem észrevenni. Ám
mikor észrevette, hogy figyelem, rögtön magára öltötte a
"szerelmesvagyokésrohadtboldog" kifejezést.
- Mit nézel hugi? - kérdezte kedvesen.
- Semmit! - válaszoltam zavartan. - Csak nagyon
szép az arcod.
- Aranyos vagy! Köszönöm!
Míg
haza nem értünk Yamada fenntartotta a látszatot, sőt amikor csak összefutottunk
a házban mindvégig ilyen maradt. Valószínű azt hitte így megtéveszthet, ám ez
koránt sem volt így. Nem voltam egy csodabogár, viszont a környezetemben élők
nem tudták elrejteni előlem az érzéseiket. Bár Yama elég jó színésznő volt, én
átláttam az játékán. Nem szerette Billt, s erre a nyakamat tettem volna. Bár
lehet kedvelte, de a szerelem távol állt az érzelmeitől. Viszont nem tudta,
hogy tudom amit tudok, így belementem a játékába, s ezzel lassacskán el is ment
a hétvégénk. Bár nem köteleztek rá se anyáék se a suli, én mégis úgy döntöttem
azon a héten még bejárok az iskolába. Bár valójában nem szerettem azt az iskolát,
mégis ott tanultam majdnem 3 évig, így elég sok emlék és érzelem kötött oda.
A hétfő
reggelem elég nehézkesen indult. Fáradt és álmos voltam, ráadásul a gyomrom már
ébredéskor görcsben volt, és egy belső hang arra engedett következtetni, hogy
ez az állapot nem igazán fog változni a nap folyamán. A szekrényemből
előhalásztam egy fehér toppot meg a kedvenc sötétkék farmeremet. A
készülődéssel ami általában 20-25 percig szokott tartani, aznap fele annyi idő
alatt sikerült végeznem.
- Gyors voltál. - jegyezte meg anya mikor már a
konyhában ültünk az ebédlő asztalnál.
- Pedig nem siettem. - válaszoltam csendesen.
- Gondolkodtál már melyik tárgyat veszed még fel?
- kérdezte apa kimérten. Bár az én fő tárgyam a zene volt, azon belül is a
zongora, ugyan úgy tanultam matekot, irodalmat, nyelvtant, történelmet, rajzot
ami szintén szerepelt a zeneisek tanterv alapjában, ami számomra furcsán hatott
de szerettem a rajzot úgyhogy ez nem zavart. Valamint felvehettünk még egy
tantárgyat. Még a bizottságtól megkaptam a listát a választható órákról.
Szerepelt benne a tesi, amihez lett volna kedvem, ám mivel 13 évesen sikeres
mód eltörtem a karomat, és csak 3 műtét után tudtam csak újra fájdalom nélkül
játszani, így erről a "tervemről" hamar lemondtam. A listán
szerepeltek még a francia, spanyol, olasz, latin, német és japán nyelvek, de
mivel az anyanyelvemet már hiba nélkül beszéltem a többihez pedig nem sok
kedvem volt, így ezeket hagytam is. A filozófia már névről sem volt igazán
szimpatikus, ráadásképpen nem is tudtam mit takar a tantárgy neve így arról is
lemondtam. Ezeken kívül még felvehettük a táncot, színjátszást, énekórát,
földrajzot, biológiát, fizikát és kémiát is. Valamint bármelyik alap óránkat
emelt óraszámban vagy akár más hangszeren a zenét is.
- Egyenlőre még nem döntöttem. - mondtam pár
másodperc után. - Bár nagyon vacillálok az éneken és az emelt törin.
- Véleményem szerint a filozófia jobban mutatna a
főiskolai jelentkezéshez benyújtandó önéletrajzodban.
- Apa, nem megyek jogi egyetemre. - válaszoltam
határozottan.
- Suichi, azt hiszem Emirinek igaza van. - szólt
közbe anya, lágy szeretettel a hangjában.
- Ezt, hogy érted Midori? - apa hangja meglepett
és kissé talán felháborodott is volt.
- Nem akarok ügyvéd lenni. - böktem ki. - Zenész
szeretnék lenni. Járni a világot, új helyekre eljutni, megismerkedni más
kultúrákkal. - nem mertem a szemükbe nézni. Féltem, hogy akkor minden
bátorságom elszáll, ám mikor befejeztem a mondandómat és végignéztem a
megdöbbent szüleim arcán, s szembe találkoztam Yamada elismerő tekintetével,
valahogy boldogság járta át a szívemet.
- Emiri... - hebegte anya.
- Igaza van. - szólt közbe a nővérem mire az én
arcomra is kiült a döbbenet. - Attól, hogy ő a ti kislányotok még egy önálló
ember, saját akarattal és érzésekkel. Ne akarjátok megszabni az élete folyamát.
Had éljen egy kicsit!
- Yamada... - hebegtem meghatódva. Soha nem
gondoltam volna, hogy az én kemény nővérem így ki fog állni mellettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése