End of the dream - 11. rész

Hali-hali!

   Na, itt az első, új rész az új blogon! Remélem azért tetszeni fog ez is! Egy picit hosszabb lett mint az előzőek, de erre sokat kellett várni, tudom... Sajnos ez az év eléggé elveszi az időmet, de igyekszem igyekezni! Addig is puszi, és jó olvasást! ;)

11. rész – Sajgó szív

Péntek... Hát mit ne mondjak, barátságosabb volt ez a felállás mintha egy egész hetet nyomtam volna le mint új gyerek. Bár a lényegen nem változtatott miszerint új vagyok, de azért adott némi önbizalmat az előttem álló feladathoz.

Mivel a suli elég közel volt ( 5 perc séta ), kényelmesen aludtam negyed nyolcig. Majd felkeltem, rendbe raktam magam és felöltöztem. Elég sokszor voltam már új gyerek a suliban, szóval nem okozott nagy dilemmát, hogy mit is kéne fölvennem. Sötétkék farmer, magas szárú tornacipő, és egy félvállas, fekete, combközépig érő póló, amit a csípőmnél szegecses öv fogott össze és az elején fehér minták voltak. Valójában tetszettem magamnak, de nem tudtam, hogy ez a stílus mit fog majd kiváltani az osztálytársaimból. Utolsó simítás képen felvettem a dögcédulámat, ami egy fekete nyakláncon lógott. A 14. születésnapomra kaptam. Az volt a kedvenc darabom! Bele volt vésve a nevem, a születési dátumom, és egy idézet... Egy olyan idézet amiről csak két ember tudott. Én, és valaki olyan, aki sajnos már nem volt velem...

- Legyél már észnél Em! - ráztam meg a fejem. - Ő már nincs itt!

Végül sikerült elindulnom, és egy mosolyt varázsolnom az arcomra. Egy olyan mosolyt ami igazinak tűnt, mégsem volt az...

Mikor aztán végül odaértem a sulihoz, nem igazán keltettem nagy feltűnést. Bár pár srác, és két lány megbámult, pontosabban végigmért. De ez nem ejtett ki a szerepemből. Mert akkor már magamat játszottam!

Amint beértem a portán Adam várt rám. Akkor már nem öltönyt viselt, hanem egy egyszerű farmert, sportcipővel és felül kissé kigombolt ingget.

- Örülök, hogy itt vagy Emiri! - mosolygott rám.

- Örülök, hogy itt lehetek!

- Tudod, kicsit megleptél minket - indult el a lépcsők felé, én pedig követtem.

- Én is meglepődtem magamon! - mondtam mire elnevette magát.

- Ez tetszik!

- Örülök, hogy megnevettettelek! Mikor a legutóbb találkoztunk egy kissé... Hogy is mondjam, merev voltál... - ismertem be, mire megint felnevetett.

- Mond nyugodtan, hogy karót nyelt voltam! - tette a kezét a vállamra.

- Nem akartalak megbántani! - szabadkoztam. - Én csak...

- Nem bántottál meg! - ráztam meg a fejét. - Tudom, hogy olyan szoktam lenni. Elvégre olyankor az iskolát képviselem. Itt viszont magánember vagyok.

- Ezért látszódik ki a tetkód? - figyeltem a karján lévő mintát.

- Jó megfigyelés! - biccentett. - Ezért is szeretek ide járni! Mert hivatalosan bármennyire is komolyak vagyunk, itt kiélhetjük magunkat.

- Én eddig a zenében éltem ki magam... - ismertem be.

- Azt használtad lázadásként?

- Valami olyasmi...

- Bátor dolog! - bólogatott elismerően.

- Miért is? - vontam fel a fél szemöldökömet.

- Mert mertél lépni! Nemigen találkozok olyan emberrel aki a zenével lázad. Legalább is itt!

- Miért?

- Aki itt van, legalább is a zenész részen, főleg a komolyzene hívei. A klasszikusokat szeretik, és a szüleik elismeréséért küzdenek. Mi pedig azért mert ebben örömet lelünk. A saját boldogságunkért küzdünk.

- Szóval te is azért vagy itt! - vigyorogtam cinkosul.

- Lebuktam! - nevetett. - Igen, én is azért vagyok itt mert engem a zene boldogít. A szüleim ügyvédek, akik nem igazán voltak jó szülők. Én a zenével tudtam megtölteni a házat élettel, és vidámsággal. És nem utolsó sorban, az agyukra menni.

- Aranyos kisgyerek lehettél! - nevettem én is.

- Na és te?

- Engem a nagyszüleim tanítottak meg hegedülni. Pontosabban a nagypapám. De én nem igazán szerettem. Még mindig eszembe jut ahogy először nyikorgott - rázott ki a hideg. - Aztán a nagymamám megtanított zongorázni. Azt viszont a szüleim soha nem akarták. Szerintük a zongora férfi hangszer. Bár ez nekem elég furán hangzik.

- Hát ez nekem is! - ismerte be.

- És végül ezért is választottam, az előadás előtt alig két órával a zongoradarabot. Az számomra egy olyan: minden-mindegy pillanat volt.

- Nagyon ügyesen játszottál! - állt meg, én pedig követtem a példáját. - Tudsz páros darabot játszani?

- Ööö... Egy kézzel tudok játszani, de párban még nem igen próbálkoztam. Csak még kislányként.

- Miért tanultál meg egy kézzel játszani? - kérdezte furán.

- Mert eltört a karom. Az orvosok nem is nagyon bíztattak azzal, hogy megint tudok majd játszani, ezért elkezdtem egy kézzel játszani.

- Jézusom! De hát az úgy nagyon sok idő! - hüledezett.

- Fél év. Gipsz, műtét, megint gipsz... Nagyon viszketett! - ismertem be.

- Ennyi?

- Miért, mi lenne még? - kérdeztem értetlenül.

- Mondjuk a fájdalom, meg ilyenek.

- Ja, az! Nem érdekelt! Jobban zavart, hogy nem tudtam játszani.

- Hihetetlen vagy! - rázta meg a fejét mosolyogva.

- Köszönöm a bókot! - kacsintottam rá. - De miért kérdezted, hogy tudok-e párban játszani?

- Mert a záróvizsgámon kell egy partner, és eddig senkit nem találtam...

- Megtiszteltetés lenne veled játszani!

- Köszönöm! - simogatta meg a karom.

- Na és mit szeretnél játszani? - kíváncsiskodtam.

- Yiruma – Because I love you.

- Jó választás! Igazán szép dal!

- Köszi! Reméltem, hogy tetszeni fog! Szeretem a klasszikusokat de az ő szerzeményei valahogy...

- Ember közelibbek! - szakítottam félbe.

- Igen, azok! - túrt zavartan a hajába.

- Örülök, hogy sikerült ilyen jól szót értenünk!

- Hidd el, én is! Nem sok barátom van, de szerintem jól ki fogunk jönni! - mosolygott rám.

- Mindenképpen! - bólintottam boldogan.

- Ja, amúgy azért állunk itt, mert itt lesz az első óránk!

- Ezt valahogy sejtettem! - nevettem el magam.

- Szeva haver! - állt meg Adam előtt egy magas, izmos, elég jóképű, barna hajú és zöld szemű srác.

- Hát te? Azt hittem már eltűntél! – kezelt le vele Adam.

- Á, dehogy! Csak kivettem egy kis szabit! - poénkodott az „ismeretlen”.

- Bocsáss meg Emiri! Ő itt az egyik színjátszós haverom Reginald, de mindenki csak Paresz-nak hívja.

- Szevasz Emi! - biccentett nekem.

- Szevasz Paresz! - viszonoztam a gesztust.

- Na tubicáim, én most lépek, mer' várnak a rajongóim. Majd ütközünk! - pacsizott le Adammel, majd lazán elsétált.

- Fura emberek járnak ide! - néztem Paresz után, mire az én kedves körbevezetőm elröhögte magát.

- Erre nem tudok mit mondani! Ez egy furcsa iskola!

- Akarjam tudni, hogy miért hívják Paresznek? - kérdeztem kissé félve, mire Adam megint kiröhögött. - Hé! Ha megint kiröhögsz, én esküszöm: lekaratézlak!

- Te tudsz olyat? - döbbent le.

- Valamennyit ja!

A beszélgetésünket sajnos félbeszakította az óra... Hát mit ne mondjak, szívesen lógtam volna, elvégre még hivatalosan nem jártam oda, de nem akartam egy igazolatlant az én kedves, új barátomnak, úgyhogy mehettünk órára.

Hát mit is mondjak... Annyira nem volt kínos a dolog. Én már nagy rutint szereztem a bemutatkozásban. A dolog kínos része az volt, mikor a tanár elkezdett játszani egy darabot, én pedig közbeszóltam, hogy rosszul ütött le pár hangot... Konkrétan az egész osztály egy emberként pisszegett le, kivétel Adam-et. Persze az „okoskodásomat” a tanár úr se nézte jó szemmel, úgyhogy kihívott és azt mondta, hogy jegyre játsszam le.

- Egy kézzel vagy két kézzel? - kérdeztem teljesen nyugodtan, mire a döbbenet újra kiült az arcomra.

- Kisasszony, - kezdte a tanár nyugodtságot erőltetve magára. - én elhiszem, hogy maga egy kivételes tehetség. Ezt Adam is tanúsíthatja. Azt is elhiszem, hogy a hallása kivételes, bár ezzel vannak kétségeim. Viszont ilyen pimaszságot még egész pályafutásom alatt nem hallottam! Egy két kézre írt darabot nem lehet egy kézzel eljátszani!

Nem válaszoltam, csak bólintottam. Majd a zongora felé fordultam, felemeltem a bal kezem, és játszani kezdtem. Nyugodtan, mosolyogva. Ismét eszembe jutott a nagyi. A hollófekete haja, a vörös rúzsa, és a fehér, hideg kezei. Az, ahogy vigasztalt, ahogy zongorázni tanított és a levendula illata. Egyszerre voltam boldog, és egyszerre fájt is a dolog, de a dal végére össze kellett szednem magam. Nem hagyhattam, hogy gyöngének lássanak!

- Elnézést a szemtelenségemért tanár úr, de tetszik tudni, fél évig nem tudtam használni a jobb kezemet, ezért kénytelen voltam megtanulni egy kézzel játszani - mondtam a tanárnak mikor befejeztem a darabot.

- Hát... Khm... - vakargatta zavartan a tarkóját. - Ülj a helyedre!

Nem szóltam semmit, csak szépen helyet foglaltam. Az osztálytársaim vagy mik persze azonnal susmogni kezdtek és nem épp szépen néztek rám, de nem érdekelt! Persze Adam azonnal tudni akarta, hogy ezt, hogy csináltam, úgyhogy a szünetben még egyszer, részletesen el kellett magaráznom neki azt a folyamatot amivel végül, nagyjából négy hónap alatt, sikerült megtanulnom egy kézzel játszani.

- Hallod, elképesztő vagy Em! - nyögte ki a „sztory” végén.

- Azért mert rá voltam kényszerítve valamire, és megoldottam nem pedig elmenekültem előle, ezért még nem vagyok elképesztő! Csak egy kicsit fura! - mosolyogtam.

- Alábecsülöd magad! - ingatta a fejét rosszallóan.

- Az megeshet! De így legalább nem leszek egoista!

- Pedig van mire! - fésülte arrébb a rakoncátlan tincseit.

Szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségemre a nap további része tök nyugisan telt. Adam még bemutatott pár embernek, köztük Lilinek, egy velem egyidős énekesnek, akinek hosszú, fekete haja, nagy barna szemei, kedves arca, és egy nagy, fekete, vastag keretes szemüvege volt. Bár eléggé furán festett az öltözete, azt el kellett ismernem, hogy a hangja meseszép volt!

***

- Te tényleg tudsz egy kézzel játszani? - pislogott nagyokat Lili az ebédnél mikor Adam elmesélte nekik a „nagy sztoryt”.

- Igen, de csak pár darabot. Azért nem kis munka volt átírni őket!

- Te! A vizsgadarabomat is le tudod így játszani? - bökött felém egy szendviccsel Adam.

- Igen, de mind a ketten két kézzel fogunk játszani! Nem mutat jól ha a másik kezed csak úgy lóg! Különben is mit csinálnál vele?

- Játszana magán! - felelte ésszerűen Paresz, mire mi csajok nevetni kezdtünk.

- Meg rajtad, nem-e? - háborgott Adam.

- Nyugi már! - simogattam meg új barátom vállát, mire megcsörrent a telefonom. - Bocs! - mentem arrébb és felvettem az ismeretlen számot. - Halló, itt Emiri!

- Em, kérlek hallgass meg! Sajnálom... - szólt bele Tom, szívszorítóan fájdalmas hangon, mire lecsaptam a telefont.

Ez a néhány szó teljesen rányomta a bélyegét az egész hátralévő napomra. Hiába voltak kedvesek a tanárok és a többiek, hiába próbáltak felvidítani az újdonsült barátaim semmi sem változott. Nem is igazán nekik beszélni a Tommal történtekről. És azért nagyon nagy piros pont nekik, hogy nem kérdezősködtek. Vagyis egy kérdésük volt: „Akarjuk tudni?” és mivel nemet intettem lapoztunk is erről a témáról.

- Biztos elleszel egyedül délután? – pislogott rám nagyokat a szemüvege mögül Lili.

- Igen, biztosan! – bólintottam apró mosollyal az ajkaimon. Szerintem már vagy ezredszerre tette fel ugyan ezt a kérdést.

- De Em! Egyedül leszel!

- Nem leszek egyedül! Ott lesz ez is! – vettem elő a táskámból a Da Vinci kódot. – Már csak pár fejezet van hátra!

- Juj, ezt láttam filmen! Nagyon jó! – lelkesedett akár egy kisgyerek.

- Én csak részleteket. De Robertet sokkal hm… Szexibbnek képzelem el! – ezen a beszólásomon aztán jót nevettünk.

- Szerintem én nem tudnám végigolvasni. Nagyon hosszú…

- Tény, hogy van egy vastagsága, de ha meg sem próbálod soha nem tudod meg képes lettél volna-e végigvinni!

- Hú de okos vagy! - nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Nem én vagyok az okos! Ezt mindig a nagyi mondta nekem ha valamit fel akartam adni.

- Ezért tanultál meg egy kézzel játszani?

- Igen! Nem voltam hajlandó feladni!

- Mondták már, hogy elképesztő vagy? - ivott bele a forró csokijába. Így a tejszínhab a szája fölé ragadt.

- Mondták már, hogy jól ál a bajusz? - adtam neki egy szalvétát kuncogva.

- Ne már! - nevetett ő is.

Végül az egy milliomodik kérdés után Lili rájött, hogy egy délutánig elleszek egyedül, úgyhogy elment a... Konkrétan nem mondta meg, hogy hová, úgyhogy nem is firtattam. Jó első benyomást tettünk egymásra, de még nem voltunk kebelbarátok úgyhogy ehhez nem volt jogom.

Úgyhogy végül is az egész péntek délután a szobámban ülve töltöttem, egyedül. Kiolvastam a Da-Vinci kódot, és már kezdtem volna a Digitális erődöt, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőt meglátva elmosolyodtam, és már fel is kaptam a telefont.

- Szia Yaya! - kiskoromban mindig így hívtam Yamadát.

- Szívem! Én is hívhatlak Yayának? - hallottam meg Bill hangját a telefonban.

- Addig élsz! - szólt vissza a nővérem, mire elnevettem magam.

- Ezt majd még megbeszéljük! - csicseregte a szöszke, majd léptek zaját és ajtócsukódást hallottam. - Bocs, de ez privát beszélgetés!

- Bill. Ha a bátyádról van szó, én esküszöm...

- Csak hallgass meg! Kérlek Emiri! - szakított félbe.

- Nem érdekel mit tanított be neked Tom!

- Mit tett ami olyan szörnyű?

- Kérdezd meg tőle! - túrtam idegesen a hajamba.

- Már kérdeztem.

- Akkor mit akarsz tőlem? - akkor már nagyon idegesített Bill viselkedése.

- Nem mondta el - akkor lefagytam. A fejemben össze-vissza kavarogtak a gondolatok, a szívem pedig vagy kihagyott egy ütést, vagy ezerrel száguldani kezdett. Bizonyára a vonal másik végén dekkoló szőke ezt észrevette, mivel folytatta. – Azt mondta, hogy olyat tett amiről nem akar, nem tud beszélni, és ami miatt már nem lehet férfinak hívni. Mert ez a tett nem méltó égy férfihez. Em, figyelj… Nem akarok találgatni, hogy mi történt, és remélem nem az amire gondolok, de kérlek, hallgasd meg Tomot! Legalább hagy kérjen bocsánatot!

- De… De én nem akarom… - meredtem magam elé.

- Megértelek… - kezdett bele, de félbeszakítottam.

- Egyáltalán nem értesz meg! Te is csak egy olyan vagy! Hagyj békén! – nyomtam ki, és a párnámra dobtam a telefont, miközben az első könnycseppek végigfolytak a szemeimen. Mardosott a bűntudat és a csalódottság, és akkor már biztos voltam benne, hogy soha többé nem akarom látni Tom Kaulitzot!