Egy igaz szerelem

Hali-hali!

   Nos, ez életem első novellája, amit a kórházban írtam. Th-s, de igazság szerint ez senkinek nem szokott feltűnni. Jó olvasást! :)

Egy igaz szerelem

Ott feküdtem az ágyon és csak vártam. Pontosan nem tudom, hogy mire, de felkészültem. Ekkor lépet be a szobába Ő. Az arca mindig is hófehér volt és mosolygós ám akkor még sápadtabban és búskomoran hatott. Nem is mondott semmit csak leült az ágy mellé és megfogta a kezemet. Hosszú percekig ültünk így mikor megszólalt:

- Hogy vagy? - érdeklődött és a tekintetünk összekapcsolódott. A szívem majd belesajdult azokba a búsbarna szemekbe.

- Megvagyok, csak hiányzol. - mondtam szomorú mosollyal és végigsimítottam az arcán.

- Te is nekem. De miért nem mondtad el? - kérdezte és a hangján érződött a reményvesztettség, a féltés és a fájdalom. Ismét megszorította kezemet teljes erejéből. Nem fájt inkább jólesett.

- Bill kérlek ne! Ugyan mit mondhattam volna? Ne szeress belém, mert nemsokára meghalok?

Akarva-akaratlan de megbántottam. Nem is csodáltam. A hangom eléggé ingerült volt. Elfordította a tekintetét rólam, de én nem akartam így elvállni. Haraggal a lelkében.

- Bill kérlek, ne haragudj! Nem akartalak megbántani. - mondtam szomorúan és egy könnycsepp tört magának utat a bal szememből.

- Szeretlek! Mióta csak megláttalak a parkban. - mondta a szemembe nézve majd megcsókolt.

Szeretlek. Milyen egyszerű kis szó. Mintha nem hallottam volna már vagy milliószor. De akkor az-az egy szó a világot jelentette nekem.

- Szeretlek Bill! Mindennél jobban.

Mondtam és őszintén mosolyogtam. Pont, mint mikor megismerkedtünk. Csak mosolyogtam. Láttam, hogy mozog a szája, de a szavakat már nem hallottam. A pilláim kezdtek lecsukódni. Még láttam, ahogy ijedten felém nyúl majd egy hangos sípolás, és aztán se kép se hang.

A következő pillanatban már egy fényes teremben álltam hosszú fehér ruhában és egy férfi állt előttem. Hosszú barna haja és szakálla volt. Pont ugyanolyan ruhában volt mint én és egy tükörszerű dolgot nézett.

- Csakhogy végre itt vagy. - fordult felém mosolyogva.

- Hogy-hogy végre? - kérdeztem meglepetten.

- Látom még nem érted. Angyal vagy. - mondta kedvesen.

- Álljunk csak meg! Ha én angyal vagyok, akkor meghaltam és ez itt a mennyország és maga... - itt a döbbenettől elakadt a szavam.

- Igen én vagyok. - mondta mosolyogva. - Gyere közelebb és nézz bele a tükörbe!

Úgy tettem, ahogy mondta. A tükörben Billt láttam, ahogy még mindig ott ül és fogja a kezemet. Sírt.

- Bill! - csak ennyit tudtam mondani és a szememből folyni kezdtek a könnyek.

- Szereted őt? - kérdezte felém fordulva.

- Mindennél jobban. - válaszoltam habozás nélkül.

- Tudod sokszor figyeltelek titeket.

- Igen? - kérdezte, de még mindig Billt néztem.

- Igen. Csodáltam is a szerelmeteket. Tudod Bill még senki iránt nem érzett ilyet. Na és te. Senki nem gondolta volna, hogy még tudsz szeretni. Néha én magam sem.

- Szóval ezért találkoztam vele?

- Nem. Ezt csak magatoknak köszönhetitek. Vannak szerelmek, amik az égben köttetnek meg, de a tiétek egészen más.

- De mégis ott kellett őt hagynom. - mondtam és csak sírtam.

- Rajtad kívül csak én tudom mennyit szenvedtél egész életedben. Hát menj és szeress ismét! - mondta mosolyogva.

- Köszönöm! - válaszoltam könnyes arccal.

Egy nagy villanás és ismét a kórházi ágyon feküdtem. Bill még akkor is ott ült és csak nézett maga elé. A könnyei végigfolytak az arcán, de nem törődött vele csak fogta a kezemet.

- Istenem miért vetted el tőlem? - kérdezte a semmibe mire én csak megszorítottam a kezét. - Flór! - kapta fel a fejét és megölelt.

- Nem hagylak el soha többé. – a szemeimből újra előtörtek a könnyek, ám ezúttal a boldogságtól.

- Soha többé! - ismételte az utolsó szavaimat.